A magyar irodalom nagyjai – Pilinszky János

Idén ősszel, november 27-én ünnepelhetjük a Baumgartner-, Kossuth- és József Attila-díjjal kitüntetett Pilinszky János születésének 100. évfordulóját. Ebből az alkalomból szeretnénk alábbi írásunkban megemlékezni a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb és legjelentősebb költőjéről, aki a Nyugat negyedik nemzedékének tagjaként ismert a háború utáni magyar költészetre gyakorolt nagy hatásáról, és akinek stílusában a római katolikus hit és az értelmiségi kiábrándultság egymás mellett jelenik meg.

Pilinszky 1921-ben született Budapesten, értelmiségi és erősen római katolikus háttérrel rendelkező családban. Középiskolásként meghatározók voltak a budapesti Piarista Gimnáziumban töltött évei, ahol hosszan tartó barátságokat tudott kialakítani. Egyetemi éveiben először jogot, majd irodalmat és művészettörténetet tanult. Bár tanulmányait nem fejezte be, még egyetemi évei alatt megjelentek első versei több különböző irodalmi folyóiratban is.

1944. novemberében behívták katonának, egységét a visszavonuló német szövetségesek követésére vezényelték, többhetes menetelés után érkezett meg Harbachba, egy kis németországi faluba. Ebben az időszakban több tábort is megjárt, mielőtt a háború végeztével visszatérhetett volna Magyarországra, ezek közül a legjelentősebb a ravensbrücki koncentrációs tábor volt. A lágerekben látottakat soha nem felejtette el és később számos versében emlékezett meg a tapasztaltakról.

Első, 1946-ban megjelent kötete, a Trapéz és korlát a megjelenését követő évben Baumgarten-díjat kapott. Bár a kötet mindössze 18 versből áll, Pilinszky ezzel mégis jelentős költői tényezővé vált Magyarországon. Következő kiadványa, az 1959-es Harmadnapon több mint 10 évig nem jelenhetett meg, mivel az 1950-es években a hatalmon lévő Magyar Kommunista Párt túl pesszimistának bélyegezte. A Harmadnapon tartalmazza az Apokrif című versét, amelyet a főművének tartanak és sokan a magyar költészet egyik legmagasabb csúcsaként említik. A vers középpontjában a szüleihez visszatérő tékozló fiú áll, és a mű Pilinszky költői világát foglalja össze a táborokban szerzett élményeitől az elidegenedésig, Isten fájdalmas hiányolásáig az emberek világból.

1955. október 12-én feleségül vette Márkus Anna festőművészt, azonban néhány hónap múlva el is váltak. 1960 és 1970 között beutazta Európát és az Egyesült Államokba is eljutott, számos költői felolvasáson vett részt. Nagyvárosi ikonok című kötetéért 1971-ben József Attila-díjat kapott. Monumentális és látomásos versei idővel átadták helyüket a rövid, epigrammatikus verseknek. 1972-ben jelent meg a Szálkák, majd két évre rá a Végkifejlet. Utolsó gyűjteménye, a Kráter 1975-ben látott napvilágot, amely új verseket és meglehetősen rövid, de rendkívül tartalmas és tömör életművének nagy részét is tartalmazza ciklusokba rendezve. 1980-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, ugyanebben az évben házasságot kötött Ingrid Ficheux francia gitárművésszel, akivel házassága 11 hónapig – a költő haláláig tartott.

Pilinszky János 1981-ben Budapesten, második szívinfarktusának következtében hunyt el. Habár nővére 1975-ös öngyilkossága nagyban hozzájárult, hogy költői munkássága alábbhagyott, halála váratlanul következett be, sok terve maradt befejezetlen. Verseit több nyelvre is lefordították. Angol nyelvű fordításokat Ted Hughes készítette, Csokits Jánossal együttműködve, míg a legtöbb francia fordítást barátja, Pierre Emmanuel műfordítói munkája által jutott el a francia verskedvelőkhöz.